Móka a metrózás

A munkából hazafele tartó, beszürkült arcú utasok bambán néznek maguk elé. Ideges pillantásokat vetnek órájukra, okostelefonjuk képernyőjét bámulják, vagy a sötét alagútba tekintgetnek szüntelen. A gondterhelt tekintetek sok mindenről árulkodnak. Szinte hallom a bevillanó gondolatokat: „Már megint túlóráznom kellett, nem hiszem el. Ki fogja ezt kifizetni?” „Mi a fenét főzzek holnapra?” „Már megint egy nőgyógyászati vizsgálat…” „Azt hiszem, ma még nem szakítok vele.”
Amikor aztán befut a várva várt sárga jószág a Deák téri kisföldalatti megállójába, heves verseny indul a kocsikban elfoglalható helyekért. Mintha a hangyaboly morzsavadászatra indulna, úgy törtetnek az emberek a szerelvény felé. Miközben odabent mindenki megtalálja a maga morzsadarabkáját, esetleg várakozó státuszban lesi a következő falatot, feltűnik egy kisember, aki valahogy nem illik be a tömegbe. Szőke, két bongyor cicfarkot visel, melyek még alig foghatók hajgumis keretek közé. Kajla fürtjei nehezen bírják a kötöttségeket. Pirospozsgás arcán alig fér el fülig érő mosolya. Ez az egy méternél alig magasabb, körülbelül négy éves, babarózsaszín kabátba bújtatott királylány anyukájával együtt állni kényszerül az agresszív hangyaboly törtetése miatt. Felajánlom, hogy üljön le a helyemre:
– Nem kell köszönöm, csak hármat megyek – válaszol gyorsan.
– Biztos?
– Igen! – bólogat magabiztosan.
Ezután sem tudom róla levenni a szemem, de mintha nem lennék egyedül…
Mesél az óvónéni szép szoknyájáról, saját papucsáról, ami véleménye szerint „eléggé elrongyolódott”, de Bencét és Milánt is megemlíti. A hallgatóság közben kibővül. Figyeli őt a CBA-s szatyrokkal megpakolt nyugdíjas néni, a körülbelül harmadik randinál tartó 17 éves párocska, a fültágítós emós a sarokból, a makkos cipős, harmincas üzletember, a borvirágos képű, áporodott pálinkaszagot árasztó bácsi, de még a kocsi másik végéből is nyújtogatják nyakukat egy nagyobb baráti társaság tagjai. A kislány ugyanis ontja magából a történeteket, és hangja a metrókocsik monoton zötyögésénél is erősebb.
Mielőtt azonban az Operához érnénk, panaszosan jegyzi meg:
– Anya, én mindig olyan szomorú leszek a metrózástól…
Úgy tűnik, sokakat érdekel a folytatás, így jó páran már feltűnő hallgatózásba kezdenek.
– Na, miért leszel tőle szomorú, Julcsi? – kérdezi édesanyja.
– Azért, mert itt senki nem integet nekem… Hiába nézek kifelé, csupa sötétséget látok. Ha autóban vagyunk, ott legalább lehet integetni…
A metróval kapcsolatban tényleg sok a panasz. Huzatos, elavult kocsikkal közlekedik, bunkók az ellenőrök. De, hogy nem lehet integetni? Ezt a megközelítést még nem hallottam. Valószínűleg nem hallotta még a CBA-s szatyrokkal megpakolt néni, a 17 éves párocska, a fültágítós emós, a makkos cipős üzletember, a borvirágos képű bácsi, de még a baráti társaság sem, ugyanis mindenki meglepett mosollyal az arcán utazik tovább.
– Julcsi, jön az Oktogon, készülődj! Gyere, fogd meg a kezem!
Julcsi megadóan anyukájába kapaszkodik, de fejében még mindig az előbbi megállapítás motoszkál.
Aztán eljön az ő ideje. Az ajtók nyílódnak, ő pedig gyorsan háromig számol, és egy lendületes mozdulattal kiszökken a metrókocsiból. Csak pár másodperc múlva veszi észre, hogy mini plüssmacija is kiszökkent zsebéből ugrás közben, így visszafordul. Miután felveszi, vet még egy utolsó pillantást az utazóközönségre, arcán pedig döbbent mosoly jelenik meg. Nem csoda, hiszen nem gyakori látvány egy integető emberekkel tömött metrókocsi.
Julcsi és anyukája viszonozzák a gesztust. A kislány boldogan, két kezével integet. Lehet, hogy nem is olyan szörnyű dolog ez a metrózás?
Abban a pillanatban valahogy így gondolták ezt a kocsiban tovább utazók is. Az Oktogon megállót elhagyva, az integető emberek leeresztették kezüket, egymásra néztek és egyöntetű nevetésben törtek ki.
Így történt, hogy pár perc erejéig nem volt fontos a túlóra, a holnapi ebéd, a nőgyógyászati vizsgálat, s a közeledő szakítás…