Menet(t)rend

“A kilencedik vágányra szerelvényt tolnak, a vágány mellett, kérjük, vigyázzanak!” – ismétli a hangosbemondó. Egy sietős, öltönyös figura azért fejét, törzsét nyújtogatva ellenőrzi: valóban bekocog a Borostyánkő-Tűztorony Intercity járat, vagy a körülbelül harmincszor megismételt közlemény csak elméjében született bumeráng? Eközben a jegyváltó automata előtt pénteki tekintetek sokasága gyűlik össze. Türelmetlen, méricskélő, megfáradt tekintetek. A piros kabátos hölgy nem ért az automatához, de inkább vízhólyagosra nyomkodja ujjbegyét, mintsem segítséget kérjen. A vonaton szemben ülő fiú kérdőn néz rám, vajon ellopom-e táblagépét, amíg kimegy pisilni. Aztán hosszas fontolgatás után inkább úgy dönt, biztos, ami biztos, tovább edzi hólyagját. A negyvenes éveiben járó üzletasszony Kelenföldnél csatlakozik. Habár kérdését teljes magabiztossággal megválaszoltam, azért ő a vagon végére sietve ellenőrzi, biztosan a 412-es kocsiban ülünk-e. Végül visszavonulót fújok magamnak, és nem várom meg, míg a közelben helyet foglaló nyugdíjas pár előkapja az unokák képeit. Fülhallgatómat beélesítve hermetikusan elzárkózom a külvilágtól, a Quimby pedig a nap zárásaként fülembe zengi a tutit:

„Az élet szép, csak te, Világ, vagy beteg, megfertőzte valami az embereket, a bizalom nyakán kígyó tekereg, zokog a bohóc, a macska kiköpte az egeret.”

…a rakomány nyugalomban pihen…

A reptéri buszon, miután megrakott csomagjaink duzzadó rekeszei kis időre megpihentek, egy utolsó pillanatrögzítésre készültem. Párás volt a reggel és a hajnali hat körül jelentkező szürke foltok, amelyek nemcsak az elutazástól teljes depresszióba eső fejemben, hanem Barcelona külvárosában is erőteljesen jelentkeztek, egy képregény buborékfelhőire emlékeztettek. Képzeletben első reggelinket költjük. Barcelona a reggeliző-művészek városa. Ennek örömére minden áldott hajnalban (úgy 9 óra tájt) tonhalas szendvicset és mini croissant katonákat reggeliztünk egy pékségszerű kávézóban, öblítéshez pedig hosszú kávét használtunk. Közben az El Pais lapot olvastuk, nem mintha tudtunk volna spanyolul, de illetlenségnek találtuk volna, ha a főbb hírek felületes ismeretének hiányában vágnánk neki a napnak. A helyiekhez hasonlóan minden reggel ugyanúgy kezdtük a napunkat: egy nyugalmas reggelivel. Minden egyes napindító szeánsz a nyaralás alatt ugyanott zajlott. Mi is törzsvendégnek akartuk érezni magunkat, hogy az utolsó napon már egy laza „a szokásosat” szöveggel indíthassuk el a városnéző túrát. Az ősz bácsi a kettes asztalnál, a fiatal pár az ötösnél és az ablaknál ülő, arrogánsnak tűnő üzletember minden nap megjelent…

…az egyik kerék felmondja a szolgálatot…

Egy hirtelen fékezés másik gondolatkör útvesztőibe ráz bele. Nemcsak engem, a kofferünket is, mely a busz polcos tárolójáról zuhanva „kerékvesztve” ér földet… Gaudi tragikus halála villan be. Véletlenül hallottam meg egy német turistacsoport vezetőjétől, hogy elütötte egy villamos. Már nem tudtak rajta segíteni, hiába várta egy befejezetlen életmű. A mézeskalácsból készült házikók árván és több esetben befejezetlenül maradtak, lakóparkjába (Güell park) pedig rajta kívül senki sem költözött. Szomorú. Ami még ennél is érzékenyebben érint, az nem más, mint a tény, hogy három nap múlva kenyérkereső felnőtt válik belőlem. Barcelona helyett Győrrel, Gaudi helyett pedig az Audival kell megelégednem. Sebaj!

…a gigabőrönd húzórésze kitörik…

Közben megérkezünk a reptérre, bár nem arra a terminálra, ahonnan a gépünk indul. Engem nem zavar, bőven van időnk, útitársam viszont eszelős módjára keresi a transzferbuszt.
– Na, és? Ha nem lesz meg, mi lesz? Maximum maradunk még pár napot, nem? – kérdezem értetlenkedve.
Ő viszont egy ideges szemforgatást beiktatva viharzik tova a lila kisbusz irányába. Én futólépésben próbálom behozni. Kár a lendületért! Gigabőröndünk húzó része ugyanis kitörik a helyéből… Nagyon kell nevetnem, de ő nem találja viccesnek. Míg a busz a 2-es terminálra hajt velünk, Pablora és Enriquere gondolok, a katalán, névre szóló mezbe bújtatott kisördögökre. Alig lehettek öt évesek. Kubala Laci szobrával fotózták őket a Camp Nou előtt, majd a stadiontúra utolsó szakaszán, a játékoskijárón végighaladva, önkívületi állapotban, ugrálva skandálták a Barca himnuszt:
„Blaugrana al vent, un crit valent, tenim un nom, el sap tothom: Barça, Barça, Barça!”
Ebben a pillanatban hittem a jelmondatnak:
Més que un club. Több mint egy klub. Ezeknek a kisfiúknak legalábbis biztosan.

A kapuhoz megérkezve aztán természetesen rengeteg időnk van még a várakozásra, s a közelmúlt pozitív töltetű eseményei megtizedelik az érzékelt várakozási időt. A spanyol, khm, akarom mondani katalán életérzés magasiskoláját tapasztaltam Barcelonában, amely a sorban állás közben különböző képek formájában váj utat magának fejembe: az egy szál törülközővel strandra igyekvő fiatalok, az Estrellát szürcsölgetve eltöltött esték, a laza és mégis elegáns egyberuhák és a kitartóan, virtuóz módjára játszó zenész, aki flamencogitárját pengetve, húrokat és körmöket nem sajnálva Paco de Lucía dallamokat „húzott elő” hangszeréből a metrón.

…a bőrönd cipzárfejei hűtlenek maradnak az anyatesthez…

Időközben átestünk a repülés számomra rettegett pillanatain, miközben a bőröndre várva meglepetten tapasztaltuk, hogy a sorról leemelt csomag cipzárjainak húzórészei nem akartak hazautazni. Legalábbis a bőröndön biztosan nem. Így még azért használható, bár fülénél fogva fél keréken húzni egy 25 kg-os bőröndöt nem a legkellemesebb élmény. A Keleti pályaudvar felé tartva röhögőgörcsöt kapunk szerencsétlenségünk fokozhatatlanságán, s közben felidézzük utazásunk egyéb kacagtató pillanatait. Például az esetet, amikor a Montjuic tetején átszellemülten okoskodtam a katalánok függetlenedési törekvéseiről, s e magasztos monológ kellős közepén égből pottyant galambmesét kaptam ajándékba, mely fejem búbjáról indulva, lassan, de biztosan nyert utat magának, s ruhám elszórtan jelentkező, absztrakt díszletévé vált. Eszünkbe jut Roger, a pakisztáni pincér fiú, aki barátságos társalgásba kezdett velünk. Az ebéd elfogyasztása után már szinte bizalmasaiként kezelt minket, s egy fantasztikus „shopping paradise-t” ajánlott nekünk, melyet közel két órás keresgélés után sikerült megtalálnunk, eredményképp pedig egy lepukkant kínai áruházzal kellett szembesülnünk.

…az utolsó fül is feladja…

Délutánra Győrbe értünk. A busz-repülő-busz-metró-villamos kombináció után a napi termést vonattal megfűszerezve érkeztünk haza. Az intercity lépcsőjéről lekászálódva büszkén kaptuk magunkhoz a bőrönd egyetlen épen maradt részét, a fület. A hirtelen emelés hevében azonban nem várt zuhanás következett a peronról lefelé vezető lépcsőn. A bőrönd kettesével vette a lépcsőfokokat és csattogó hangon döcögött lefelé az aluljáró szintjére.
Két nyújtott kézre fektetve, eszméletlen állapotban kellett szállítani a kocsiig. Teljesen kikészült. Barcelona-elvonásban szenvedett, nyárvégi melankólia lett úrrá rajta, s az utazásban elgyengült teste teljesen elernyedt. Már nem lehetett rajta segíteni. Ahogy Gaudin sem, s ahogy azon sem, hogy óhatatlanul vége a nyárnak.

A Szent Anna-tótól kanyargóztunk lefelé, amikor a buszablakon meg-megkoppanó esőcseppek felvertek nem túl mély álmomból.
– Régóta alszom?
– Nem, úgy 10 székelyvicc óta… – válaszol beszélő párnám.
– S jók voltak-e? – érdeklődöm vigyorogva.
– S jók! Három tetszene neked is, majd később elmesélem – érkezik a megnyugtató válasz, majd barátom mutatóujját szája elé helyezve jelzi, hogy őt érdekli a folytatás is.

Helyi idegenvezetőnk érdekesebbnél érdekesebb történetei, viccei, okfejtései, gyermekkori visszaemlékezései az egész úton lenyűgöztek, most viszont csak távolról ideszűrődő monológként érzékelem beszédét, s pokrócomat magam köré csavarva saját gondolataimba burkolózom. Eleinte azzal szórakoztatom magam, hogy Attila hanglejtését, a szó végén elnyelt mássalhangzóit, beszédmódját, a gyönyörű székely nyelvjárást a tájjal párhuzamosan vizsgálom. Pont ugyanolyan változatos, játékos világ mindkettő. Mintha az emelkedő lankák és a felfelé ívelő hangsúlyok, a hegy oldalában sorakozó, tekintélyt parancsoló tűlevelűek és a székely ember körítés nélküli szókimondása, az egymásba kapaszkodó hegyláncok és a különleges szófűzési módok furcsa, de jól felismerhető rokonságot mutatnának.

Aztán rájövök, hogy valószínűleg túl sok pálinkát ittam (ahogy itt mondják: nem a reggeli nyálammal vagyok), hiszen még bölcsész mércével mérve is túl mély nyelvészeti fejtegetésekbe bonyolódok. Bambán bámulok ki fejemből és közben arra gondolok, milyen lenne itt élni… Azt hiszem, imádnám. Amszterdamban piros bicikli, Prágában Hrabal, Biogradban kabóca akartam lenni. Ezek a vágyak azonban eltörpülnek mostani kívánságomhoz képest. Bárcsak székely kisbárány lehetnék! Akarom mondani: juh. A párás levegőtől kunkorodó babahajaim akár a teljes asszimilációhoz is hozzásegíthetnének. Aztán minél jobban beleélem magam a szerepbe, annál több kérdés merül fel bennem. Hol élnék pontosan? A megye meghatározása tiszta sor: Hargita! Azon belül már nehezebb a dolgom. Ha ember lennék, azt kérdezném magamtól, melyik ujjamba harapjak? A jelenlegi helyzetet tekintve viszont azt kell mérlegelnem, melyik fürtömbe kapjak. Válasszam a pazar gyergyói legelőket Gyilkos-tóra néző panorámával? Ebben az esetben azonban számolnom kell a Hagymás-hegységbe felfelé kaptató turisták „jaj-de-édes-sóhajtásaival”. Azt már nem, én öntudatos székely juh vagyok, nem pedig turistalátványosság! – szedem csokorba makacs gondolataimat. A Kelemen-havasok túl zord lenne vékonyka gyapjamnak, s párosujjú patám is az alacsonyabb területekhez szokott. Gyimesben pedig hiába a Nagy-Magyarországra táruló panoráma, ha a hátam mögött Surgyélán és Fuszulán fattyak pályáznak a jó kis magyar húsra, s képzeletben már harminc miccset megsütöttek belőlem. Hosszas mérlegelés után aztán döntés születik: a Csíki-medence lesz az otthonom. Az elhatározás pillanatában kikukkantok az ablakon, s a szimpatikus falutáblától meggyőzve már teljesen biztos vagyok benne: ha tehetném, csíkkozmási bárány lennék. Mi gondom lenne a világban? Hallgatnám a székely vicceket, Nagy-Magyarország formájúra legelném a füvet, a Nyerges-tetőről szemlélném a napot és a holdat, s imádkoznék szüntelen a csíksomlyói Szűz Máriához, hogy belsőségeimmel együtt éljem meg a tavaszt.

– Ha előre figyelőzünk, hamarost megláthassuk a csíksomlyói kegytemplomot. Már csak egy futamodás, s ott vagyunk – zökkent ki Attila a gondolatmenetből.
Közben kuncogok a sors iróniáján, és lelk
iekben első juhos imámra készülök.
– Te miért fogsz imádkozni? – fordul felém „székely pásztorlegényem”.
– Én? Azért, hogy soha ne találkozzak hamis medvével, legfeljebb girnyác bocsokkal – jegyzem meg sokat sejtető mosollyal.
Pár kanyar után megérkezünk, s idegenvezetőnk felteszi a kérdést:

– Hát bémegyünk-e?
– Bé-bé! – válaszolom büszke székely juh módjára.

Az ajtó előtti korlátnak támaszkodva várja a villamos indulását. Nagyot szippant a kereszthuzatból, mintha a baciktól hemzsegő januári levegő bátorságot is tartalmazna. Egy nagy adag bátorságot. Hirtelen aggódni kezdek a lelkivilágáért. Látszik, ahogy számol magában: 1, 2, 3, nagy levegő, fejet fel, és odalép. Ebből a mozdulatsorból csak az utóbbi három hiányzik. Próbálom sugározni az erőt adó, együtt érző, bátorító energiát, de úgy látszik, útközben valahol elakad. Mondjuk a középkorú, zsíros hajú bácsiban, aki most kajánul rám kacsingat…
A célpont szemét lesütve ül mellettem. Nincsenek sokan a 49-esen, nem nehéz tehát kiszúrni az ideális randialanyt. Ezt a lányt pedig még annál is könnyebb. Nem mintha rá lennék kattanva a 20-as éveiben járó szőkékre, de ez a kisugárzás nem mindennapi. A divatos, szinte egyenruhába bújtatott tip-top cicababák leckét vehetnének tőle. Elegáns, igényes és egyedi. De nem az a hipster-hippi keverékből összegyúrt massza, aki azt hiszi, nála menőbb nincs is a világon. Csupán szép és természetes. Festéket még soha nem látott szöszke haja, két hullámcsattal eltűzve, lazán ágaskodik frissen mosott fején. Sálját sötétkék szövetkabátján kívül hordja, vállai felett lezseren átcsapva. Kezében egy Gogol könyvet szorongat, talán a Holt lelkeket. Az a típus, aki szereti a szépirodalmat, ránézésre tudtam. Zöld szemében tükröződik az olvasás okozta öröm.
Éles kanyar a zsinagógánál, és már jön is az Astoria. Habár elsüvítünk az egyetem épületei előtt, úgy érzem, maradnom kell, meg kell várnom a bimbózó szerelmi történet végét, és úgy tervezem, happy end nélkül nem megyek haza. Az enyhe, “januári tavasz” fényei szinte keresztbe vágják a villamos koszos ablakait. Elsőrangú a megvilágítás, most jobban szemügyre veszem az egyelőre bátortalan fiút. Magas, olyan kócosra fésült hajú, borostás, jóképű figura. Nagyon összeillenének. Sokat beszélgetnének könyvekről, művész mozikba járnának, és a koncerteket sem vetnék meg. Mindegyikben van egy kis alteres vonulat. Jól kijönnének.
Már a Múzeumot és lassan a Fővám teret is elhagyjuk. Mi lesz már? Az utazóközönség közben kicserélődik. Leszállnak a vásárcsarnokba készülő nyugdíjasok, helyettük felszáll pár corvinusos. A fiú megint számol, azonban egyre rosszabbul megy neki, ezúttal kettőnél elakad. Inkább kicsit elfordítja fejét, úgy csinál, mintha még sohasem látta volna a Szabadság hídról elénk táruló panorámát. De aztán hirtelen mozgás támad. A lány leszálláshoz készülődik, s most már a fiú is. Szent Gellért tér, tökéletes helyszín, gondoltam, s aztán küldök egy mosollyal összekötött buzdító pillantást a gyámoltalan férfi főszereplőnek. Nyílnak az ajtók, ők egymás mögött állnak, amikor a fiú hirtelen 180 fokos fordulatot vesz, és hozzám intézi kérdését:
– Megiszunk egy kávét a Móriczon?
Ezt meg hogy érted? Neked pont most kellene leszólítanod a lányt,te kis hülye. Elmegy, siess utána! Valami ilyesmit akartam kifejezni zavart mosolyommal, de végtére csak ennyi jött ki a számon:
– Bocsi, de órám lesz!
És egy magabiztos ugrással lepattantam a villamosról. Én lent voltam, ő fent, a lány pedig ki tudja hol. Szépen visszasétáltam a másik irányba a hídon, s csendes beletörődéssel megfogadtam, kerítőnő soha nem leszek. Még gondolatban sem…

A munkából hazafele tartó, beszürkült arcú utasok bambán néznek maguk elé. Ideges pillantásokat vetnek órájukra, okostelefonjuk képernyőjét bámulják, vagy a sötét alagútba tekintgetnek szüntelen. A gondterhelt tekintetek sok mindenről árulkodnak. Szinte hallom a bevillanó gondolatokat: „Már megint túlóráznom kellett, nem hiszem el. Ki fogja ezt kifizetni?” „Mi a fenét főzzek holnapra?” „Már megint egy nőgyógyászati vizsgálat…” „Azt hiszem, ma még nem szakítok vele.”
Amikor aztán befut a várva várt sárga jószág a Deák téri kisföldalatti megállójába, heves verseny indul a kocsikban elfoglalható helyekért. Mintha a hangyaboly morzsavadászatra indulna, úgy törtetnek az emberek a szerelvény felé. Miközben odabent mindenki megtalálja a maga morzsadarabkáját, esetleg várakozó státuszban lesi a következő falatot, feltűnik egy kisember, aki valahogy nem illik be a tömegbe. Szőke, két bongyor cicfarkot visel, melyek még alig foghatók hajgumis keretek közé. Kajla fürtjei nehezen bírják a kötöttségeket. Pirospozsgás arcán alig fér el fülig érő mosolya. Ez az egy méternél alig magasabb, körülbelül négy éves, babarózsaszín kabátba bújtatott királylány anyukájával együtt állni kényszerül az agresszív hangyaboly törtetése miatt. Felajánlom, hogy üljön le a helyemre:
– Nem kell köszönöm, csak hármat megyek – válaszol gyorsan.
– Biztos?
– Igen! – bólogat magabiztosan.
Ezután sem tudom róla levenni a szemem, de mintha nem lennék egyedül…
Mesél az óvónéni szép szoknyájáról, saját papucsáról, ami véleménye szerint „eléggé elrongyolódott”, de Bencét és Milánt is megemlíti. A hallgatóság közben kibővül. Figyeli őt a CBA-s szatyrokkal megpakolt nyugdíjas néni, a körülbelül harmadik randinál tartó 17 éves párocska, a fültágítós emós a sarokból, a makkos cipős, harmincas üzletember, a borvirágos képű, áporodott pálinkaszagot árasztó bácsi, de még a kocsi másik végéből is nyújtogatják nyakukat egy nagyobb baráti társaság tagjai. A kislány ugyanis ontja magából a történeteket, és hangja a metrókocsik monoton zötyögésénél is erősebb.
Mielőtt azonban az Operához érnénk, panaszosan jegyzi meg:
– Anya, én mindig olyan szomorú leszek a metrózástól…
Úgy tűnik, sokakat érdekel a folytatás, így jó páran már feltűnő hallgatózásba kezdenek.
– Na, miért leszel tőle szomorú, Julcsi? – kérdezi édesanyja.
– Azért, mert itt senki nem integet nekem… Hiába nézek kifelé, csupa sötétséget látok. Ha autóban vagyunk, ott legalább lehet integetni…
A metróval kapcsolatban tényleg sok a panasz. Huzatos, elavult kocsikkal közlekedik, bunkók az ellenőrök. De, hogy nem lehet integetni? Ezt a megközelítést még nem hallottam. Valószínűleg nem hallotta még a CBA-s szatyrokkal megpakolt néni, a 17 éves párocska, a fültágítós emós, a makkos cipős üzletember, a borvirágos képű bácsi, de még a baráti társaság sem, ugyanis mindenki meglepett mosollyal az arcán utazik tovább.
– Julcsi, jön az Oktogon, készülődj! Gyere, fogd meg a kezem!
Julcsi megadóan anyukájába kapaszkodik, de fejében még mindig az előbbi megállapítás motoszkál.
Aztán eljön az ő ideje. Az ajtók nyílódnak, ő pedig gyorsan háromig számol, és egy lendületes mozdulattal kiszökken a metrókocsiból. Csak pár másodperc múlva veszi észre, hogy mini plüssmacija is kiszökkent zsebéből ugrás közben, így visszafordul. Miután felveszi, vet még egy utolsó pillantást az utazóközönségre, arcán pedig döbbent mosoly jelenik meg. Nem csoda, hiszen nem gyakori látvány egy integető emberekkel tömött metrókocsi.
Julcsi és anyukája viszonozzák a gesztust. A kislány boldogan, két kezével integet. Lehet, hogy nem is olyan szörnyű dolog ez a metrózás?
Abban a pillanatban valahogy így gondolták ezt a kocsiban tovább utazók is. Az Oktogon megállót elhagyva, az integető emberek leeresztették kezüket, egymásra néztek és egyöntetű nevetésben törtek ki.
Így történt, hogy pár perc erejéig nem volt fontos a túlóra, a holnapi ebéd, a nőgyógyászati vizsgálat, s a közeledő szakítás…