…a rakomány nyugalomban pihen…
A reptéri buszon, miután megrakott csomagjaink duzzadó rekeszei kis időre megpihentek, egy utolsó pillanatrögzítésre készültem. Párás volt a reggel és a hajnali hat körül jelentkező szürke foltok, amelyek nemcsak az elutazástól teljes depresszióba eső fejemben, hanem Barcelona külvárosában is erőteljesen jelentkeztek, egy képregény buborékfelhőire emlékeztettek. Képzeletben első reggelinket költjük. Barcelona a reggeliző-művészek városa. Ennek örömére minden áldott hajnalban (úgy 9 óra tájt) tonhalas szendvicset és mini croissant katonákat reggeliztünk egy pékségszerű kávézóban, öblítéshez pedig hosszú kávét használtunk. Közben az El Pais lapot olvastuk, nem mintha tudtunk volna spanyolul, de illetlenségnek találtuk volna, ha a főbb hírek felületes ismeretének hiányában vágnánk neki a napnak. A helyiekhez hasonlóan minden reggel ugyanúgy kezdtük a napunkat: egy nyugalmas reggelivel. Minden egyes napindító szeánsz a nyaralás alatt ugyanott zajlott. Mi is törzsvendégnek akartuk érezni magunkat, hogy az utolsó napon már egy laza „a szokásosat” szöveggel indíthassuk el a városnéző túrát. Az ősz bácsi a kettes asztalnál, a fiatal pár az ötösnél és az ablaknál ülő, arrogánsnak tűnő üzletember minden nap megjelent…
…az egyik kerék felmondja a szolgálatot…
Egy hirtelen fékezés másik gondolatkör útvesztőibe ráz bele. Nemcsak engem, a kofferünket is, mely a busz polcos tárolójáról zuhanva „kerékvesztve” ér földet… Gaudi tragikus halála villan be. Véletlenül hallottam meg egy német turistacsoport vezetőjétől, hogy elütötte egy villamos. Már nem tudtak rajta segíteni, hiába várta egy befejezetlen életmű. A mézeskalácsból készült házikók árván és több esetben befejezetlenül maradtak, lakóparkjába (Güell park) pedig rajta kívül senki sem költözött. Szomorú. Ami még ennél is érzékenyebben érint, az nem más, mint a tény, hogy három nap múlva kenyérkereső felnőtt válik belőlem. Barcelona helyett Győrrel, Gaudi helyett pedig az Audival kell megelégednem. Sebaj!
…a gigabőrönd húzórésze kitörik…
Közben megérkezünk a reptérre, bár nem arra a terminálra, ahonnan a gépünk indul. Engem nem zavar, bőven van időnk, útitársam viszont eszelős módjára keresi a transzferbuszt.
– Na, és? Ha nem lesz meg, mi lesz? Maximum maradunk még pár napot, nem? – kérdezem értetlenkedve.
Ő viszont egy ideges szemforgatást beiktatva viharzik tova a lila kisbusz irányába. Én futólépésben próbálom behozni. Kár a lendületért! Gigabőröndünk húzó része ugyanis kitörik a helyéből… Nagyon kell nevet
nem, de ő nem találja viccesnek. Míg a busz a 2-es terminálra hajt velünk, Pablora és Enriquere gondolok, a katalán, névre szóló mezbe bújtatott kisördögökre. Alig lehettek öt évesek. Kubala Laci szobrával fotózták őket a Camp Nou előtt, majd a stadiontúra utolsó szakaszán, a játékoskijárón végighaladva, önkívületi állapotban, ugrálva skandálták a Barca himnuszt:
„Blaugrana al vent, un crit valent, tenim un nom, el sap tothom: Barça, Barça, Barça!”
Ebben a pillanatban hittem a jelmondatnak:
Més que un club. Több mint egy klub. Ezeknek a kisfiúknak legalábbis biztosan.
A kapuhoz megérkezve aztán természetesen rengeteg időnk van még a várakozásra, s a közelmúlt pozitív töltetű eseményei megtizedelik az érzékelt várakozási időt. A spanyol, khm, akarom mondani katalán életérzés magasiskoláját tapasztaltam Barcelonában, amely a sorban állás közben különböző képek formájában váj utat magának fejembe: az egy szál törülközővel strandra igyekvő fiatalok, az Estrellát szürcsölgetve eltöltött esték, a laza és mégis elegáns egyberuhák és a kitartóan, virtuóz módjára játszó zenész, aki flamencogitárját pengetve, húrokat és körmöket nem sajnálva Paco de Lucía dallamokat „húzott elő” hangszeréből a metrón.
…a bőrönd cipzárfejei hűtlenek maradnak az anyatesthez…
Időközben átestünk a repülés számomra rettegett pillanatain, miközben a bőröndre várva meglepetten tapasztaltuk, hogy a sorról leemelt csomag cipzárjainak húzórészei nem akartak hazautazni. Legalábbis a bőröndön biztosan nem. Így még azért használható, bár fülénél fogva fél keréken húzni egy 25 kg-os bőröndöt nem a legkellemesebb élmény. A Keleti pályaudvar felé tartva röhögőgörcsöt kapunk szerencsétlenségünk fokozhatatlanságán, s közben felidézzük utazásunk egyéb kacagtató pillanatait. Például az esetet, amikor a Montjuic tetején átszellemülten okoskodtam a katalánok függetlenedési törekvéseiről, s e magasztos monológ kellős közepén égből pottyant galambmesét kaptam ajándékba, mely fejem búbjáról indulva, lassan, de biztosan nyert utat magának, s ruhám elszórtan jelentkező, absztrakt díszletévé vált. Eszünkbe jut Roger, a pakisztáni pincér fiú, aki barátságos társalgásba kezdett velünk. Az ebéd elfogyasztása után már szinte bizalmasaiként kezelt minket, s egy fantasztikus „shopping paradise-t” ajánlott nekünk, melyet közel két órás keresgélés után sikerült megtalálnunk, eredményképp pedig egy lepukkant kínai áruházzal kellett szembesülnünk.
…az utolsó fül is feladja…
Délutánra Győrbe értünk. A busz-repülő-busz-metró-villamos kombináció után a napi termést vonattal megfűszerezve érkeztünk haza. Az intercity lépcsőjéről lekászálódva büszkén kaptuk magunkhoz a bőrönd egyetlen épen maradt részét, a fület. A hirtelen emelés hevében azonban nem várt zuhanás következett a peronról lefelé vezető lépcsőn. A bőrönd kettesével vette a lépcsőfokokat és csattogó hangon döcögött lefelé az aluljáró szintjére.
Két nyújtott kézre fektetve, eszméletlen állapotban kellett szállítani a kocsiig. Teljesen kikészült. Barcelona-elvonásban szenvedett, nyárvégi melankólia lett úrrá rajta, s az utazásban elgyengült teste teljesen elernyedt. Már nem lehetett rajta segíteni. Ahogy Gaudin sem, s ahogy azon sem, hogy óhatatlanul vége a nyárnak.
