Az ajtó előtti korlátnak támaszkodva várja a villamos indulását. Nagyot szippant a kereszthuzatból, mintha a baciktól hemzsegő januári levegő bátorságot is tartalmazna. Egy nagy adag bátorságot. Hirtelen aggódni kezdek a lelkivilágáért. Látszik, ahogy számol magában: 1, 2, 3, nagy levegő, fejet fel, és odalép. Ebből a mozdulatsorból csak az utóbbi három hiányzik. Próbálom sugározni az erőt adó, együtt érző, bátorító energiát, de úgy látszik, útközben valahol elakad. Mondjuk a középkorú, zsíros hajú bácsiban, aki most kajánul rám kacsingat…
A célpont szemét lesütve ül mellettem. Nincsenek sokan a 49-esen, nem nehéz tehát kiszúrni az ideális randialanyt. Ezt a lányt pedig még annál is könnyebb. Nem mintha rá lennék kattanva a 20-as éveiben járó szőkékre, de ez a kisugárzás nem mindennapi. A divatos, szinte egyenruhába bújtatott tip-top cicababák leckét vehetnének tőle. Elegáns, igényes és egyedi. De nem az a hipster-hippi keverékből összegyúrt massza, aki azt hiszi, nála menőbb nincs is a világon. Csupán szép és természetes. Festéket még so
ha nem látott szöszke haja, két hullámcsattal eltűzve, lazán ágaskodik frissen mosott fején. Sálját sötétkék szövetkabátján kívül hordja, vállai felett lezseren átcsapva. Kezében egy Gogol könyvet szorongat, talán a Holt lelkeket. Az a típus, aki szereti a szépirodalmat, ránézésre tudtam. Zöld szemében tükröződik az olvasás okozta öröm.
Éles kanyar a zsinagógánál, és már jön is az Astoria. Habár elsüvítünk az egyetem épületei előtt, úgy érzem, maradnom kell, meg kell várnom a bimbózó szerelmi történet végét, és úgy tervezem, happy end nélkül nem megyek haza. Az enyhe, “januári tavasz” fényei szinte keresztbe vágják a villamos koszos ablakait. Elsőrangú a megvilágítás, most jobban szemügyre veszem az egyelőre bátortalan fiút. Magas, olyan kócosra fésült hajú, borostás, jóképű figura. Nagyon összeillenének. Sokat beszélgetnének könyvekről, művész mozikba járnának, és a koncerteket sem vetnék meg. Mindegyikben van egy kis alteres vonulat. Jól kijönnének.
Már a Múzeumot és lassan a Fővám teret is elhagyjuk. Mi lesz már? Az utazóközönség közben kicserélődik. Leszállnak a vásárcsarnokba készülő nyugdíjasok, helyettük felszáll pár corvinusos. A fiú megint számol, azonban egyre rosszabbul megy neki, ezúttal kettőnél elakad. Inkább kicsit elfordítja fejét, úgy csinál, mintha még sohasem látta volna a Szabadság hídról elénk táruló panorámát. De aztán hirtelen mozgás támad. A lány leszálláshoz készülődik, s most már a fiú is. Szent Gellért tér, tökéletes helyszín, gondoltam, s aztán küldök egy mosollyal összekötött buzdító pillantást a gyámoltalan férfi főszereplőnek. Nyílnak az ajtók, ők egymás mögött állnak, amikor a fiú hirtelen 180 fokos fordulatot vesz, és hozzám intézi kérdését:
– Megiszunk egy kávét a Móriczon?
Ezt meg hogy érted? Neked pont most kellene leszólítanod a lányt,te kis hülye. Elmegy, siess utána! Valami ilyesmit akartam kifejezni zavart mosolyommal, de végtére csak ennyi jött ki a számon:
– Bocsi, de órám lesz!
És egy magabiztos ugrással lepattantam a villamosról. Én lent voltam, ő fent, a lány pedig ki tudja hol. Szépen visszasétáltam a másik irányba a hídon, s csendes beletörődéssel megfogadtam, kerítőnő soha nem leszek. Még gondolatban sem…
