Menet(t)rend

…a rakomány nyugalomban pihen…

A reptéri buszon, miután megrakott csomagjaink duzzadó rekeszei kis időre megpihentek, egy utolsó pillanatrögzítésre készültem. Párás volt a reggel és a hajnali hat körül jelentkező szürke foltok, amelyek nemcsak az elutazástól teljes depresszióba eső fejemben, hanem Barcelona külvárosában is erőteljesen jelentkeztek, egy képregény buborékfelhőire emlékeztettek. Képzeletben első reggelinket költjük. Barcelona a reggeliző-művészek városa. Ennek örömére minden áldott hajnalban (úgy 9 óra tájt) tonhalas szendvicset és mini croissant katonákat reggeliztünk egy pékségszerű kávézóban, öblítéshez pedig hosszú kávét használtunk. Közben az El Pais lapot olvastuk, nem mintha tudtunk volna spanyolul, de illetlenségnek találtuk volna, ha a főbb hírek felületes ismeretének hiányában vágnánk neki a napnak. A helyiekhez hasonlóan minden reggel ugyanúgy kezdtük a napunkat: egy nyugalmas reggelivel. Minden egyes napindító szeánsz a nyaralás alatt ugyanott zajlott. Mi is törzsvendégnek akartuk érezni magunkat, hogy az utolsó napon már egy laza „a szokásosat” szöveggel indíthassuk el a városnéző túrát. Az ősz bácsi a kettes asztalnál, a fiatal pár az ötösnél és az ablaknál ülő, arrogánsnak tűnő üzletember minden nap megjelent…

…az egyik kerék felmondja a szolgálatot…

Egy hirtelen fékezés másik gondolatkör útvesztőibe ráz bele. Nemcsak engem, a kofferünket is, mely a busz polcos tárolójáról zuhanva „kerékvesztve” ér földet… Gaudi tragikus halála villan be. Véletlenül hallottam meg egy német turistacsoport vezetőjétől, hogy elütötte egy villamos. Már nem tudtak rajta segíteni, hiába várta egy befejezetlen életmű. A mézeskalácsból készült házikók árván és több esetben befejezetlenül maradtak, lakóparkjába (Güell park) pedig rajta kívül senki sem költözött. Szomorú. Ami még ennél is érzékenyebben érint, az nem más, mint a tény, hogy három nap múlva kenyérkereső felnőtt válik belőlem. Barcelona helyett Győrrel, Gaudi helyett pedig az Audival kell megelégednem. Sebaj!

…a gigabőrönd húzórésze kitörik…

Közben megérkezünk a reptérre, bár nem arra a terminálra, ahonnan a gépünk indul. Engem nem zavar, bőven van időnk, útitársam viszont eszelős módjára keresi a transzferbuszt.
– Na, és? Ha nem lesz meg, mi lesz? Maximum maradunk még pár napot, nem? – kérdezem értetlenkedve.
Ő viszont egy ideges szemforgatást beiktatva viharzik tova a lila kisbusz irányába. Én futólépésben próbálom behozni. Kár a lendületért! Gigabőröndünk húzó része ugyanis kitörik a helyéből… Nagyon kell nevetnem, de ő nem találja viccesnek. Míg a busz a 2-es terminálra hajt velünk, Pablora és Enriquere gondolok, a katalán, névre szóló mezbe bújtatott kisördögökre. Alig lehettek öt évesek. Kubala Laci szobrával fotózták őket a Camp Nou előtt, majd a stadiontúra utolsó szakaszán, a játékoskijárón végighaladva, önkívületi állapotban, ugrálva skandálták a Barca himnuszt:
„Blaugrana al vent, un crit valent, tenim un nom, el sap tothom: Barça, Barça, Barça!”
Ebben a pillanatban hittem a jelmondatnak:
Més que un club. Több mint egy klub. Ezeknek a kisfiúknak legalábbis biztosan.

A kapuhoz megérkezve aztán természetesen rengeteg időnk van még a várakozásra, s a közelmúlt pozitív töltetű eseményei megtizedelik az érzékelt várakozási időt. A spanyol, khm, akarom mondani katalán életérzés magasiskoláját tapasztaltam Barcelonában, amely a sorban állás közben különböző képek formájában váj utat magának fejembe: az egy szál törülközővel strandra igyekvő fiatalok, az Estrellát szürcsölgetve eltöltött esték, a laza és mégis elegáns egyberuhák és a kitartóan, virtuóz módjára játszó zenész, aki flamencogitárját pengetve, húrokat és körmöket nem sajnálva Paco de Lucía dallamokat „húzott elő” hangszeréből a metrón.

…a bőrönd cipzárfejei hűtlenek maradnak az anyatesthez…

Időközben átestünk a repülés számomra rettegett pillanatain, miközben a bőröndre várva meglepetten tapasztaltuk, hogy a sorról leemelt csomag cipzárjainak húzórészei nem akartak hazautazni. Legalábbis a bőröndön biztosan nem. Így még azért használható, bár fülénél fogva fél keréken húzni egy 25 kg-os bőröndöt nem a legkellemesebb élmény. A Keleti pályaudvar felé tartva röhögőgörcsöt kapunk szerencsétlenségünk fokozhatatlanságán, s közben felidézzük utazásunk egyéb kacagtató pillanatait. Például az esetet, amikor a Montjuic tetején átszellemülten okoskodtam a katalánok függetlenedési törekvéseiről, s e magasztos monológ kellős közepén égből pottyant galambmesét kaptam ajándékba, mely fejem búbjáról indulva, lassan, de biztosan nyert utat magának, s ruhám elszórtan jelentkező, absztrakt díszletévé vált. Eszünkbe jut Roger, a pakisztáni pincér fiú, aki barátságos társalgásba kezdett velünk. Az ebéd elfogyasztása után már szinte bizalmasaiként kezelt minket, s egy fantasztikus „shopping paradise-t” ajánlott nekünk, melyet közel két órás keresgélés után sikerült megtalálnunk, eredményképp pedig egy lepukkant kínai áruházzal kellett szembesülnünk.

…az utolsó fül is feladja…

Délutánra Győrbe értünk. A busz-repülő-busz-metró-villamos kombináció után a napi termést vonattal megfűszerezve érkeztünk haza. Az intercity lépcsőjéről lekászálódva büszkén kaptuk magunkhoz a bőrönd egyetlen épen maradt részét, a fület. A hirtelen emelés hevében azonban nem várt zuhanás következett a peronról lefelé vezető lépcsőn. A bőrönd kettesével vette a lépcsőfokokat és csattogó hangon döcögött lefelé az aluljáró szintjére.
Két nyújtott kézre fektetve, eszméletlen állapotban kellett szállítani a kocsiig. Teljesen kikészült. Barcelona-elvonásban szenvedett, nyárvégi melankólia lett úrrá rajta, s az utazásban elgyengült teste teljesen elernyedt. Már nem lehetett rajta segíteni. Ahogy Gaudin sem, s ahogy azon sem, hogy óhatatlanul vége a nyárnak.

A Szent Anna-tótól kanyargóztunk lefelé, amikor a buszablakon meg-megkoppanó esőcseppek felvertek nem túl mély álmomból.
– Régóta alszom?
– Nem, úgy 10 székelyvicc óta… – válaszol beszélő párnám.
– S jók voltak-e? – érdeklődöm vigyorogva.
– S jók! Három tetszene neked is, majd később elmesélem – érkezik a megnyugtató válasz, majd barátom mutatóujját szája elé helyezve jelzi, hogy őt érdekli a folytatás is.

Helyi idegenvezetőnk érdekesebbnél érdekesebb történetei, viccei, okfejtései, gyermekkori visszaemlékezései az egész úton lenyűgöztek, most viszont csak távolról ideszűrődő monológként érzékelem beszédét, s pokrócomat magam köré csavarva saját gondolataimba burkolózom. Eleinte azzal szórakoztatom magam, hogy Attila hanglejtését, a szó végén elnyelt mássalhangzóit, beszédmódját, a gyönyörű székely nyelvjárást a tájjal párhuzamosan vizsgálom. Pont ugyanolyan változatos, játékos világ mindkettő. Mintha az emelkedő lankák és a felfelé ívelő hangsúlyok, a hegy oldalában sorakozó, tekintélyt parancsoló tűlevelűek és a székely ember körítés nélküli szókimondása, az egymásba kapaszkodó hegyláncok és a különleges szófűzési módok furcsa, de jól felismerhető rokonságot mutatnának.

Aztán rájövök, hogy valószínűleg túl sok pálinkát ittam (ahogy itt mondják: nem a reggeli nyálammal vagyok), hiszen még bölcsész mércével mérve is túl mély nyelvészeti fejtegetésekbe bonyolódok. Bambán bámulok ki fejemből és közben arra gondolok, milyen lenne itt élni… Azt hiszem, imádnám. Amszterdamban piros bicikli, Prágában Hrabal, Biogradban kabóca akartam lenni. Ezek a vágyak azonban eltörpülnek mostani kívánságomhoz képest. Bárcsak székely kisbárány lehetnék! Akarom mondani: juh. A párás levegőtől kunkorodó babahajaim akár a teljes asszimilációhoz is hozzásegíthetnének. Aztán minél jobban beleélem magam a szerepbe, annál több kérdés merül fel bennem. Hol élnék pontosan? A megye meghatározása tiszta sor: Hargita! Azon belül már nehezebb a dolgom. Ha ember lennék, azt kérdezném magamtól, melyik ujjamba harapjak? A jelenlegi helyzetet tekintve viszont azt kell mérlegelnem, melyik fürtömbe kapjak. Válasszam a pazar gyergyói legelőket Gyilkos-tóra néző panorámával? Ebben az esetben azonban számolnom kell a Hagymás-hegységbe felfelé kaptató turisták „jaj-de-édes-sóhajtásaival”. Azt már nem, én öntudatos székely juh vagyok, nem pedig turistalátványosság! – szedem csokorba makacs gondolataimat. A Kelemen-havasok túl zord lenne vékonyka gyapjamnak, s párosujjú patám is az alacsonyabb területekhez szokott. Gyimesben pedig hiába a Nagy-Magyarországra táruló panoráma, ha a hátam mögött Surgyélán és Fuszulán fattyak pályáznak a jó kis magyar húsra, s képzeletben már harminc miccset megsütöttek belőlem. Hosszas mérlegelés után aztán döntés születik: a Csíki-medence lesz az otthonom. Az elhatározás pillanatában kikukkantok az ablakon, s a szimpatikus falutáblától meggyőzve már teljesen biztos vagyok benne: ha tehetném, csíkkozmási bárány lennék. Mi gondom lenne a világban? Hallgatnám a székely vicceket, Nagy-Magyarország formájúra legelném a füvet, a Nyerges-tetőről szemlélném a napot és a holdat, s imádkoznék szüntelen a csíksomlyói Szűz Máriához, hogy belsőségeimmel együtt éljem meg a tavaszt.

– Ha előre figyelőzünk, hamarost megláthassuk a csíksomlyói kegytemplomot. Már csak egy futamodás, s ott vagyunk – zökkent ki Attila a gondolatmenetből.
Közben kuncogok a sors iróniáján, és lelk
iekben első juhos imámra készülök.
– Te miért fogsz imádkozni? – fordul felém „székely pásztorlegényem”.
– Én? Azért, hogy soha ne találkozzak hamis medvével, legfeljebb girnyác bocsokkal – jegyzem meg sokat sejtető mosollyal.
Pár kanyar után megérkezünk, s idegenvezetőnk felteszi a kérdést:

– Hát bémegyünk-e?
– Bé-bé! – válaszolom büszke székely juh módjára.